Oh, mennyire gyűlöllek téged,
ki elhallgattattad egyaránt
a szív kívületén
jótékonykodó fondor társat
s a semmiséget.
Ki mint a vízesés önnön csöndjével,
egyesülsz és kiáltva felém rohansz,
míg én halálom völgyeiben, a közel
távolában, suttogom, mormogom,
repkedve égben és e földgolyón,
hogy gyűlöllek, te keserű édes!
Gyűlöllek mint anya a gyermeket,
Mint csúcsukat a süvöltő nagy hegyek,
gyűlöllek, mint sötétet az udvar,
mint a hideget a test, s lélek az aggodalmat!
Gyűlöllek, mint halni gyűlölnek halhatatlanok,
míg fel nem támadnak.
Minden szomorúságod, merevséged, hallgatagságod
felejtem, akárcsak szálló létezőket az ég.
Szívemből, mint a papírról az írásom,
szándékosan kitöröltelek,
te gyűlöletes, csúf alak,
lelked ott semmi hiányt nem pótol rég.
Hosszú órák suttogva visszatérnek,
és te kiáltva állasz szememben.
Sötétségek születnek és fénylenek,
és te újra futkosol fülemben.
Ízed, miként pusztában a szó,
fülemben perzselve lóg
s a boros kancsón a szíved,
benne a durva erezet,
lassan felejtem.
József Attila Óda c. költeménye után szabadon
!!! A vers bármely részének idézése csakis
a szerző (jelen blog szerzője: Chuby) nevével együtt lehetséges!!!
