We Used To Say…

 

Végre tulajdonomba került a film (franciául), amit az előző posztok valamelyikében említettem:

 

 

Várom a megfelelő alkalmat, hogy rá/lehangolódjak és végre megnézzem.

Az előző posthoz kapcsolódóan...

ANTIEUFÓRIA

Nem szeretnék örökké élni. A békét és a gondtalanságot sem kívánom. És a mindent-tudásra sem szomjazom.

Belegondolni is rossz, hogy milyen lesz életünk, ha eljön a kor, amit a hittérítők tarka szórólapjain látunk. Dög unalom. Egész nap csak körtáncot járnánk a mezőn és dicshimnuszt zengenénk “vala-kinek(?)”. Azokon a képeken színes arcok mosolyognak, szeretetről és boldogságról beszélnek, holott az egész lét szürkeség lesz csupán.

Gondoljunk csak Pleasentville városára. Minden tökéletes, mindenki boldog és gondtalan, szeretet száll a szürke levegőben. Aztán betoppan egy fiatal testvérpár, és ők kiszínezik az egész várost. Változatosság.

Ami még eszembe jut erről, nem más, mint a Tragédia.

“A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga. ”

Irodalmi példaként még hozzá lehet fűzni, hogy Faust a boldogságát abban lelte meg, hogy hasznosat tehetett – vagyis felhagyott a tudás gyümölcsének hajkurászásával. Az alkotás öröme.

S végezetül említsük meg, hogy mennyire szegény lenne a művészeti repertoárunk. Rengeteg festészeti, szobrászati és irodalmi alkotás fájdalomból fogantatott, s mégis a legszebbek között tartjuk számon őket. Ezért nem is egy részletet közlök, hanem az egész verset közzéteszem:

Petőfi Sándor

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha elöbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyüimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)