Végre tulajdonomba került a film (franciául), amit az előző posztok valamelyikében említettem:
Várom a megfelelő alkalmat, hogy rá/lehangolódjak és végre megnézzem.
A szokásos, amit egy blog tartalmazhat: gondolatok, versek, videó, zene, ...
Végre tulajdonomba került a film (franciául), amit az előző posztok valamelyikében említettem:
Várom a megfelelő alkalmat, hogy rá/lehangolódjak és végre megnézzem.
Nem szeretnék örökké élni. A békét és a gondtalanságot sem kívánom. És a mindent-tudásra sem szomjazom.
Belegondolni is rossz, hogy milyen lesz életünk, ha eljön a kor, amit a hittérítők tarka szórólapjain látunk. Dög unalom. Egész nap csak körtáncot járnánk a mezőn és dicshimnuszt zengenénk “vala-kinek(?)”. Azokon a képeken színes arcok mosolyognak, szeretetről és boldogságról beszélnek, holott az egész lét szürkeség lesz csupán.
Gondoljunk csak Pleasentville városára. Minden tökéletes, mindenki boldog és gondtalan, szeretet száll a szürke levegőben. Aztán betoppan egy fiatal testvérpár, és ők kiszínezik az egész várost. Változatosság.
Ami még eszembe jut erről, nem más, mint a Tragédia.
“A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga. ”
Irodalmi példaként még hozzá lehet fűzni, hogy Faust a boldogságát abban lelte meg, hogy hasznosat tehetett – vagyis felhagyott a tudás gyümölcsének hajkurászásával. Az alkotás öröme.
S végezetül említsük meg, hogy mennyire szegény lenne a művészeti repertoárunk. Rengeteg festészeti, szobrászati és irodalmi alkotás fájdalomból fogantatott, s mégis a legszebbek között tartjuk számon őket. Ezért nem is egy részletet közlök, hanem az egész verset közzéteszem:
Petőfi Sándor
SZEPTEMBER VÉGÉN
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha elöbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyüimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
(Koltó, 1847. szeptember.)
A különböző állatfajták nevelése során a legnehezebb helyzetbe az kerül, aki a kistestvérét akarja megnevelni. Ez az ideiglenesen négylábú élőlény ellenáll minden tudományos pedagógiai módszernek.
Sokan kísérleteztek már a szép szó módszerével; ennek lényege, hogy európai módon megkérjük kistestvérünket például arra, hogy ne vegyen mindent a szájába, amit a földön talál. Javaslatok:
1. Pötyike, kérlek, ne vedd a szádba a kulcscsomót!
2. Pötyike, kérlek, ne vedd a szádba a kulcscsomót, mert piszkos, és mert megfulladsz tőle!
3. Pötyike, kérlek, ne vedd a szádba a kulcscsomót, mert úgy fejbe kólintalak, hogy arról koldulsz!
A fent említett pedagógiai célzatú mondatok egyike sem vezetett a világtörténelem során eddig célra. A szép szó technikája csődöt mondott.
Mások az erőteljes fizikai beavatkozás hívei. Ehhez a nevelési módszerhez egy nyitott tenyérre és az azt mozgató karra van szükség. A nyitott tenyér és a két félgömbből álló kistestvéri testfelület közötti erőteljes összeütközés szolgálná a nevelési célt. Ez a módszer azonban csak ideiglenes, ha az üvöltő gyerek nem tudja a kulcscsomót lenyomni a torkán. A módszer hátránya, hogy az üvöltés megszűnése után még dühösebben és elszántabban fuldoklik a kulcscsomótól a nevelhetetlen élőlény.
A kistestvér megnevelésének egyetlen biztos módszere van: megvárni, míg felnő.
Gábor, NÓGRÁDI – Ferenc, CAKÓ: Hogyan neveljük…?, Press-Contact, Bp, 1995. (pp. 20-21)